"Gyors szárnyakon jár a halál arra, aki a fáraók sírjához merészel nyúlni".

Egyiptomnak, az idők homályába vesző története különösen alkalmas arra, hogy megejtse a titokzatosságra hajlamos képzeletet. Egyiptom régészeti feltárását Bonaparte Napóleon kezdte el. A császár 1798. július 2-án érkezett ide, legyőzte az arabokat, elfoglalta az országot, de nem sokkal később az angoloktól vereséget szenvedett. Egyiptomi hadjárata számára ugyan sikertelen volt, de tudományos szempontból feltétlenül győzelemnek számított.
Régen élt emberek nyomaira bukkanni, megtalálni tárgyaikat, eszközeiket, alkotásaikat, halottaikat, képet alkotni világukról, szokásaikról, kultúrájukról feltétlenül izgalmas, irigylésre méltó foglalatosság.

Az egyiptomi birodalom, hihetetlen mennyiségű múmiát hagyott örökül annak az utókornak, aki sokáig nem tisztelte ezeket a holttesteket. Még a múlt században is gyakori látvány volt, hogy különböző gőzgépek (gőzmozdonyok) fűtésére, a nagy mennyiségben rendelkezésre álló múmiákat használták fel…

A hatalmas mennyiség tehát gyorsan megcsappant, amit fokozott az a "divattá vált" szokás, hogy a turisták (főleg a tehetősebbek), szintén jelentős mennyiségben vásárolták, és vitték haza, mint szuvenírt. A barátaiknak partikat rendeztek, és végül, a teadélutánok "csúcspontjaként" mutatták be legfrissebb szerzeményüket…

Szerencsére a tudósok ráébredtek arra, hogy a múmiákon keresztül, kiválóan nyomon lehet követni egyes betegségek kifejlődését, öröklődését, és időben megállították azt a folyamatot, ami valószínűleg minden múmiát megsemmisített volna…

Howard Carter

A szegény sorból származó Howard Carter gyerekkora óta rajongott a régészetért. Abban az időben azonban még szervezett keretek között egyetemen nem létezett archeológus képzés, ezért Carter autodidakta módon tanulta a szakmát.
17 éves kora óta különböző régészek mellett tanonckodott, és minden figyelmét a sírfeltárás technikájára fordította. Gaston Maspero francia régész támogatásának köszönhetően Carter 1899-ben a felső-egyiptomi feltárások felügyelője lett. Első nagyobb munkája az abu szimbeli ásatás volt, majd 1902-ben a Királyok völgyében kezdődtek meg a munkálatok. A legnagyobb sikere Tutankhamon sírjának megtalálása volt.
1939. március 2-án hunyt el.

Tutanhamon

Sötétség és szállongó por vette körül Howard Carter brit régészt és támogatóját, Lord Carnarvont, miközben a Királyok völgyében, mélyen a föld alatt, megbűvölve meredtek egy lepecsételt ajtóra. Vajon mögötte rejtőzne a gyermek fáraó, Tutanhamon kincse, aki i. e. kb. 1347-1339 között uralkodott Egyiptomban ?

A kutatópáros 8 fáradságos éven át ásott már e völgyben - a fáraók temetkezési helyén -, a Nílus nyugati partvidékén, Luxor közelében, abban reménykedve, hátha rábukkannak a sírra, amelynek létezésében a kor legnagyobb szaktekintélyei kételkedtek. 1922 nyarán Carnarvon már-már úgy döntött, felhagy a kereséssel, de Carter rávette, hogy még egy évig folytassák a munkát…

Carter csapata szinte hasadékról hasadékra végigfésülte már a völgyet, kivéve egy kisebb területet, nem messze VI. Ramszesz feltárt sírjától. Az Egyiptomi Műemlékfelügyelőség kifejezett kérésére nem nyúltak ehhez a területhez, minthogy az ásatások akadályozták volna a sírokat megtekintő turistákat. Carter azonban biztosra vette, hogy pontosan itt fog rábukkanni arra, amit oly régóta keresett. Útmutatásának megfelelően az egyiptomi munkások ásni kezdtek. 1922. november 4-én az egyik munkás ásója alacsony lépcsőfokba ütközött, melyet egyértelműen a völgy alapzatába vájtak. Továbbhaladva újabb lépcsőfokok kerültek napvilágra, s végül egy vályogtapasztással lezárt ajtó felső pereme bukkant ki a földből, rajta az ősi nekropolisz őrének pecsétjeivel.

A pecsétek arra utaltak, hogy a sírban magas rangú hivatalnok, esetleg egy fáraó halotti kincsei rejtőzhetnek. Miután gondosan feltárták a 16 fokból álló lépcsőt, Carter örömmel vette észre, hogy az ajtót borító pecsétek némelyikébe a Nebheperure (Tutanhamon koronázási neve) szót vésték. Az ajtó alsó részén helyreállítás nyomait fedezték fel, nem volt tehát kizárt, hogy a sírba már korábban behatoltak és kifosztották…

Miután a bejáratot szabaddá tették, a törmeléket és a köveket pedig eltávolították, a kutatók hosszú, lejtős folyosót pillantottak meg, a végén újabb lepecsételt ajtóval.

Három héttel később, november 26-án Carter nekilátott a feltárásnak. Először lyukat vésett az ajtó bal felső sarkába, majd egy vasrudat csúsztatott be rajta, hogy megállapítsa, nem ütközik-e akadályba. Aztán kitágította a nyílást, gyertyát dugott be rajta és óvatosan bekukucskált.

Olyan sötét volt, hogy először semmit sem látott. Ám amint szeme kezdte megszokni a gyertya gyönge fényét, apránként káprázatos kincsek tűntek fel a sűrű homályban. "Furcsa állatok, szobrok és arany, mindenütt arany... Egy pillanatra ... szinte megnémultam az ámulattól." Lord Carnarvonból, aki a sötétben mögötte állt s nem bírta tovább a kínzó bizonytalanságot, kirobbant a kérdés, - Lát valamit? - Carter csak nehezen tudott válaszolni: - Igen, csodálatos dolgokat !

Az előttük levő kamra a sír előtere volt, itt zsúfolták össze a fáraó temetkezési tárgyait, melyekre a másvilágon majd szüksége lehet. Rablók jártak itt - Carter a vastag porrétegben látni vélte lábnyomaikat - a nekropolisz őrei azonban megzavarhatták a betolakodókat, s utóbb úgy-ahogy helyükre rakták a felforgatott kincseket. Aranyfüsttel bevont, drágakő berakásos trónus, aranyozott bútorok - köztük három, állat alakú ágy - két, aranyozott fából készült harci szekér, aranyszobrok, ékszerek, alabástromvázák hevertek mindenütt nagy összeviszszaságban. De a lelet, amelyet Carter annyira szeretett volna megtalálni - a fáraó múmiája -, nem volt köztük…

Az előtérben és a mellékkamrában (az előtértől délnyugatra nyíló kis teremben) talált, felbecsülhetetlen értékű kincsekről fényképet és aprólékos leírást készítettek, majd gondosan becsomagolták őket, hogy megőrzésre a Kairói Múzeumba szállíthassák. Ez a nagy összpontosítást igénylő feladat, melyet a szűk, levegőtlen kamrákban kellett elvégezni, komoly megpróbáltatást jelentett Carter számára, nemkülönben a kíváncsiskodók és szenzációhajhász újságírók zaklatása, akik szüntelenül a bejáratnál tolongtak.

1923 februárjára az előtér teljesen kiürült, s Carter végre az északi falon lévő harmadik lepecsételt ajtóra összpontosíthatott. Néhány meghívott vendég jelenlétében egy helyen megbontotta a vakolatot, hogy lyukat fúrhasson, majd gyertyát dugott be a nyíláson és bekukucskált. Az ajtótól 90 cm-re, ameddig csak belátott, mintha tömör aranyfal magasodott volna előtte. Carter sebtiben kibontotta az ajtót, s kiderült, hogy amit falnak vélt, valójában egy hatalmas négyszögletes sírház része volt.

"Semmi kétség, a sírkamrában álltunk, írta később Lord Carnarvon fivére, Mervyn Herbert. Azoknak a hatalmas, aranyozott sírházaknak az egyike magasodott előttünk, amelyekbe a fáraókat temették. Óriási építmény volt, kis híján az egész kamrát betöltötte." Carnarvonnak még megadatott, hogy láthassa ezt a pompás leletanyagot nem sokkal később meghalt.

A sírkamra mögött egy negyedik helyiség nyílt, melyet Carter később "kincstárnak" keresztelt el, minthogy ebben találták meg a sír legértékesebb kincseit: ékszeresládikákat, vázákat, hajó- és templommodelleket, ébenfa és elefántcsont berakásos sakk-készleteket, táblajátékokat, szobrocskákat, egy hombár modelljét és egy aranyozott tehénfejet, Hathor istennő jelképét. Carter a Királyok völgyének egyetlen olyan sírját találta meg, mely csaknem teljesen érintetlen maradt az évezredek folyamán…

A sírház belseje vászonlepelbe burkolt, aranyozott fakeretben három súlyosabb, egymásba illesztett, fából készült kápolnát rejtett, ezek mindegyikét aranybevonat és sok-sok felirat díszítette. A legutolsóban egy sárga kőszarkofág feküdt, az alapzathoz illő vörösgránit fedéllel. Az ismét összegyűlt vendégsereglet ezúttal a fedél leemelését kísérhette figyelemmel. "A szarkofág tartalmát teljes egészében vászonleplekbe burkolták - idézi fel a pillanatot Carter. - Midőn az utolsó leplet is eltávolítottuk, a jelenlévők sorain az elképedés moraja futott végig, oly tündökletes volt a szemünk elé táruló látvány A szarkofágot teljes egészében kitöltötte az ifjú fáraó páratlan művészi tökéllyel megalkotott arany képmása."

De Carter még korántsem jutott el a sír ősi kincseinek legértékesebbjéhez. A szarkofág három koporsót rejtett, amelyek olyan szorosan illeszkedtek egymásba, hogy szétválasztásuk komoly nehézséget jelentett. Mikor a második koporsóról végre lekerült a fedél, előtűnt egy tömör aranyból készült harmadik koporsó. Ennek belsejéből került elő a leletanyag legkáprázatosabb darabja, a fáraó vászonlepelbe tekert, oltalmazó amulettekkel és mesés ékszerekkel beborított múmiája; arcát felbecsülhetetlen értékű, féldrágakövekkel és üveggel berakott, tömör arany halotti maszk fedte.

     Két hónappal Tutanhamon sírjának feltárása után lord Carnavon halott volt. Az elkövetkező hat évben még 12 ember halt meg azok közül, akik jelen voltak a sírkamra felnyitásánál. A fáraó átka még néhány személyre is lesújtott, akik valamilyen kapcsolatba kerültek a sírkamra feltárásával foglalkozó expedícióval. Maga Weigall is a meghalt, aki korábban többször is figyelmeztette Carnavont az átokra.
     A baljós esetek 1923 áprilisában kezdődtek. Lord Carnavon egy reggel azzal ébredt, hogy szörnyen rosszul érzi magát. Hívatták fiát is, de amikor megérkezett, a lord már nem volt eszméleténél, és estére meg is halt. Az orvosok a lord halálát egy moszkító csípésének tulajdonították, a csípés helye ott volt, ahol egyébként Tutanhamon kibontott múmiáján is egy folt látszott. Carnavon fia apjának halálakor a szálloda egyik szomszédos szobájában tartózkodott. Később a következőképpen emlékezett vissza: „Hirtelen egész Kairóban kialudtak a fények. Gyertyát kellett gyújtani és közben imádkoztunk.”
     Nem sokkal ezután a szállodában még egy haláleset történt. Arthur Mace, az expedíció amerikai régésze ébredése után fáradtságra panaszkodott, majd hirtelen kómába esett és meghalt, még mielőtt az orvosok meg tudták volna állapítani betegségének okát.
     A halálesetek egymást követték. George Gould, Carnavon egy közeli barátja a lord halálhírére azonnal Egyiptomba utazott. Ő is ellátogatott a fáraó sírjába, és néhány nap múlva belázasodott, majd meghalt. A Tutanhamon testét röntgennel vizsgáló Archibald Reid radiológus is egy napon kimerültségre panaszkodott. Hazautazott Angliába, és nem sokkal ezután ő is eltávozott az élők sorából. Richard Bethell, lord Carnavon személyi titkára szívszélhűdésben halt meg egy hajnalban. Joel Wool gyáros, a sírkamra egyik látogatója szintén egy rejtélyes láz következtében távozott az élők sorából. 1930-ban a sírt feltáró régészcsoport tagjai közül már csak ketten voltak életben.
     A fáraó átka még ötven évvel később is szedte áldozatait. 1970-ben Richard Adamson, a Tutanhamon-expedíció egykori tagja egy televíziós adásban igyekezett eloszlatni a hiedelmeket a fáraó átkáról. A műsor után hazaindult, kocsija azonban összeütközött egy traktorral, ő meg kirepült az útra. Egy mögöttük jövő teherautó csupán néhány centiméternyire haladt el a feje mellett.
     Kételyei már korábban is voltak. Először akkor merültek fel benne, miután ismertette nézeteit, s felesége két nap elmúltával meghalt. Másodszor, amikor megszólalt az újságíróknak, akkor fia szenvedett gerincsérülést egy repülőgép-szerencsétlenségben. A harmadik eset után, kórházba kerülésekor a következőket nyilatkozta: „Eddig nem voltam hajlandó elhinni, hogy bármilyen kapcsolat is létezhet az átok és a családom tagjai között, de most már egyáltalán nem vagyok biztos korábbi véleményemben.”
     A fáraók átka később újból lesújtott, bár ez alkalommal már nem Tutanhamont terheli a felelősség. Walter Enera tanár, a neves angol egyiptológus Imhotepnek, a gyógyítás istenének sírja után kutatott Szakkarában, a piramisok tövében, amikor megtalálta Ozirisznek a szobrát. A professzor éppen a leletet vizsgálta, amikor agytrombózis következtében holtan esett össze.

     A fáraók átkától való félelem 1972-ben újjáéledt, amikor Tutanhamon aranymaszkját becsomagolták, hogy a londoni British Museumba vigyék a sír feltárásának 50. évfordulója alkalmából rendezett kiállításra. A szállítást dr. Gamal Mehrez szervezte, a Kairói Múzeum egy részlegének igazgatója. Dr. Mehrez nem hitt az átokban, még azután sem, hogy elődje mindössze néhány órával azután, hogy aláírta Tutanhamon sírkamrája kincseinek párizsi bemutatásáról szóló szerződést, hirtelen meghalt. Mehrez doktor ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: „A világon talán én kerültem legközelebbi kapcsolatba a fáraók sírjaival és múmiáival, és lám, még mindig élek. Én vagyok az élő bizonyítéka annak, hogy az átokkal kapcsolatos legendának tulajdonított tragédiák csak véletlen egybeesések.”
     1972. február 3-án a szállítómunkások megérkeztek a múzeumba, hogy becsomagolják a fáraó aranymaszkját és elszállítsák Londonba. Azon a napon dr. Mehrez 52 éves korában meghalt. Halálát állítólag keringési zavarok okozták. A szállítást a Brit Királyi Légierő egy gépe végezte. Az elkövetkező öt évben a gép legénységének hat tagja halt meg betegségben vagy valamilyen szerencsétlenségben.

A fáraó átkáról sugdosnak az emberek az észak-olaszországi Torino városában: sokak szerint az egyiptomi uralkodók átka sújtotta azt a három fiatal lányt, akik elájultak az ókori múmiákat és a fáraó korabeli kincseit bemutató múzeumban. A lányokat a múlt héten kellett kórházba szállítani a torinói egyiptomi múzeumból, miután sírógörcsöt kaptak, illetve erőtlenül rogytak össze az ókori remekeket felvonultató kiállításon. A három lány közül az egyik rövid időre az eszméletét is elvesztette. A kivizsgálás során az orvosok nem találtak ésszerű magyarázatot a tizenegy éves kislány ájulására. A torinói múzeum egyiptomi gyűjteményének kurátora szerint minden bizonnyal létezik logikus magyarázat a lányok furcsa viselkedésére, mert nincs olyan ártó hatalom, amely öt perc alatt ki tudna készíteni valakit. Sokan azonban kételkednek ebben, és inkább a fáraó átkának tulajdonítják az ájulást és a heves sírógörcsöt. Tavaly márciusban is történt két hasonló eset a múzeumban: akkor tesztek sorozatát végezték el az intézményben, hogy bebizonyítsák nincs semmi káros és mérgező anyag az ókori műemlékeket és múmiákat körülvevő levegőben.

De nem csak Tutanhamon-t lengi körül az átok szele…

Egy angol úr, megszerezte egy tébai papnő múmiáját. Alighogy megérkezett Londonba, családját egyik baj, a másik után érte. Hogy mik voltak ezek ? Nos, a történet tapintatosan hallgat erről…

De mégis szenzációt robbantott ki. Mert (állítólag) a múmia koporsójának a fedelét elküldték egy fényképészhez, hogy fotózza le, mivel rá volt vésve a papnő képmása.

Néhány nap múlva a fényképész rémülten közölte, hogy a felvételt saját kezűleg készítette el, a lemezhez senki nem férhetett hozzá, és mégis szörnyű dolog történt. Előhívás után nem a koporsófedél, hanem egy élő asszony, gonoszan villogó szemű képe jelent meg.

Erre a család is megijedt, és szabadulni akart a "gyanús szerzeménytől", és a British Múzeumnak ajándékozták. A szolga, aki vitte, egy hét múlva meghalt. Segítőtársa megbotlott, és összezúzta magát.

A Múzeum igazgatósága szintén le akarta fényképeztetni a koporsót. A fényképész nem volt megelégedve a világítással, ezért a felvételt másnapra halasztotta. Hazamenet, amikor kiszállt a földalatti kocsijából, az ajtó szétroncsolta a hüvelykujját. Segédje, otthonában, vérben úszva találta az egyik gyerekét, aki a betört ablaküveg cserepeivel sebezte meg magát.

Egy fiatal egyiptológus, aki tanulmányt akart írni a múmiáról, hirtelen megbetegedett és meghalt.

Az egyik látogató tréfás megjegyzést tett a múmiára, s másnap felmondtak neki. Fiát az őrültek házába szállították, az a cég pedig, amelybe vagyonát fektette, megbukott.

Sőt, időközben az is kiderült, hogy a múmia felfedezőjének, néhány nap múlva le kellett vágni a jobb karját, mert fegyvere véletlenül felrobbant. Egyik társát (ugyancsak véletlenül) agyonlőtték, egy másik bánatában halt meg, mert elvesztette az egész vagyonát.

A Múzeum igazgatósága ekkor másolatot készíttetett a múmiáról, és az eredetit eldugták a pince egy félreeső zugában, amit később egy amerikai vásárolt meg. Becsomagolták, először vasútra, aztán egy Amerikába induló hajóra tették fel. A hajó neve mindenki által ismert: Titanic…

A fogorvosokat valószínűleg respektálták, ám anyagilag aligha ismerhették el túlzottan az ókori egyiptomban, legalábbis erre enged következtetni, hogy sírjukat részben vályogból építették, nem pedig teljes egészében tartós mészkőből. A sírkamrák falán látható agyar és fölötte egy szem lakóik foglalkozására utal - vélekedett Egyiptom ókori műkincseit felügyelő legfelsőbb tanács vezetője. A három sír egyikének lakója egy feliratban megátkozza az illetéktelen behatolókat, azzal, hogy krokodil, vagy kígyó pusztítja el, azt, aki megzavarja a sír lakójának túlvilági nyugalmát.

A British Museum 35. vitrinében pihenő 22542-es számú kiállítási darabot illetően a teremőrök sokáig tanácsolták a látogatóknak, hogy ne időzzenek az Amon-Ra templom papnőjének szarkofágja előtt, mert azt átok sújtja, ami 1880 óta már 13 embernek az életébe került.

A krónikák szerint Napóleon örökre, mondhatni a sírig hatása alatt maradt a nagy Kheopsz piramisban tett látogatásának.
Idegenvezetőjével leereszkedtek a piramis belsejébe, egészen a fáraó sírkamrájáig, ahol egyedül kívánt maradni. Pár óra múlva kísérője nyugtalankodni kezdett, lámpát gyújtott, s bement a császárért. Sápadtan, reszketve, önmagába roskadtan talált rá a sírkamrában...
Napóleon már száműzetése alatt, közvetlenül a halála előtt egyik barátjának próbálta elmesélni a letaglózó piramis élményét, de annyira hihetetlennek tartotta azt, hogy nem mesélt róla bővebben. Biztos, hogy Napóleon a piramisban megérezte az időtlenséget. Mintha csak kint telnének a percek, itt bent pedig nincs más, csak az örökkévalóság. A végtelen érzetét egyrészt a hatalmas gúlaszerkezet nyújtja, másrészt az, hogy a piramis belsejében kevés az oxigén. Az oxigénhiányos környezetben hallucinációi lehettek a császárnak; mai érzékenyebb turistákkal is megesik, hogy kényszerképzeteik vannak, vagy elájulnak itt.

Akik tudományos magyarázatra vágynak…

Kórokozók, így baktériumok és gombák szerepe is felmerült a „rejtélyes” halálesetekkel kapcsolatban, míg mások a halott kapcsán keletkező mérgező gőzöket és gázokat teszik felelőssé. Időnként új divathullám kúszik be a találgatások terén: pár éve a slágergyanús Bacillus anthracis, a lépfene baktériuma került az érdeklődés középpontjába. A feltételezés lényege az volt, hogy már az ókori egyiptomi főpapok is éltek a bioterrorizmus módszereivel, és anthrax spórákat helyeztek el a sírban, hogy azok majd jól megbosszulják a fáraó nyugalmának megzavarását.