Kezdjük mindjárt egy félreértés tisztázásával. A sziget nevében szó sincs többes számról, hisz a közvetlen szomszédságában található "Madáremberek szigetének" nevezett sziklaszirteket túlzás lenne annak nevezni. A sziget hivatalos neve egyébként Isla de Pascua (Húsvét sziget)

A Húsvét-sziget Chile tartománya. Koordinátái alapján (D. sz. 28°10', Ny. h. 109°30') kiderül, hogy valóban hatalmas távolságok választják el a szárazföldtől, csakúgy, mint a Csendes-óceán többi szigetétől.

1722 húsvét vasárnapján, egy holland hajó legénysége váratlanul földet pillantott meg a Csendes-óceánon, a délkeleti passzátszelek övezetében. A sziklás, barátságtalan parthoz közelítve Jacob Roggeveen admirális meglepetten vette észre, hogy ameddig csak a szem ellát, gigantikus szobrok sorakoznak végig a part mentén, háttal a tengernek, fejükön jellegzetes fejdísszel.

Miután kikötöttek, az admirális rátalált a szigetlakókra. Szánalmas körülmények között éltek, kőszerszámokat, fegyvereket használtak, s a néhány kenujuk is kicsi és ütött-kopott volt. Akkor a sziget lakosságát 3000 főre becsülték.

Az angol Cook kapitány, a nagy hajós 50 évvel később jutott el a szigetre. Legénységének egyik tagja, egy hawaii tengerész értette a szigetlakók nyelvét, ugyanis polinézül beszéltek, akárcsak ő. A szigetlakók elmondták, hogy ők a szoborfaragók leszármazottai. Legendáik szerint 22 emberöltővel korábban Hota Matua törzsfőnök vezette őket a szigetre.

Meglehet, hogy Kr. u. 380 körül a Tuamotu-szigetek törzsfőnökének kisebbik fia, talán családi viszály után, tengerre szállt néhány követőjével, és elhajózott kelet felé. Napokig nem láttak mást, csak a végtelen óceánt. A széllel haladva a vad, nyugati szelek övezetébe sodródtak, messze délre, s már lemondtak arról, hogy valaha is kikötőt találnak. Fogytán volt az élelmük, mert néhány csirke kivételével minden állatukat elveszítették. Ekkor azonban a vihar lecsendesedett, kenuikat északi irányba fordították, újra rátaláltak a délkeleti passzátszélre, s egyszerre csak feltűnt az utolsó sziget: Te Pito o te Henua, a Világ Köldöke.

Ám történhetett úgy is, ahogy Thor Heyerdahl norvég régész állítja. Szerinte az első telepesek keletről, az inkák előtti Dél-Amerikából érkeztek, tutajaikon magukkal hozva az édesburgonyát, a gyékényt, mely nagy bőségben terem a Húsvét-sziget krátertavai körül, valamint a kőfaragás mesterségét. Nem tudjuk, mi is az igazság…

A Csendes-óceán szigetein élő valamennyi nép közül a Húsvét-sziget lakóiból lettek a legügyesebb kőfaragók. Körülbelül Kr. u. 400-tól építettek ahukat, kő sírboltokat a tengerparton, melyek egyikét-másikát mesterien megformált és összeillesztett nagy, faragott kövekkel díszítették.

Az ahu tabu volt mindaddig, amíg a holttestet a madarak, a szél és az időjárás meg nem tisztította, s csak a csontváz maradt. Ez idő alatt a halott családja az ahu mellett virrasztott. Ezt követően összegyűlt a törzs, a csontokat eltemették az ahuban, azután pedig nagy ünnepséget tartottak a halott tiszteletére.

Az elődök iránti tisztelet további megnyilvánulásaként, s hogy a törzs bizonyságot tegyen gazdagságáról és erejéről, a szigetlakók szobrokat faragtak a Rano Raraku hegy puha vulkanikus kőzetéből (tömegük 6 tonna körüli). A szobrok kifaragása, szállítása, és felállítása hatalmas vállalkozás volt. Becslések szerint egy nagy szobor kifaragása 30 férfinak egy évébe telhetett.

A legkorábbi szobrok térdeplő férfiakat ábrázolnak.

Később, kb. 1100-tól egyetlen alak vált uralkodóvá, egy stilizált fejű, hosszú fülű férfi figurája, testén - a tetoválás jeleként - aprólékosan kidolgozott mintákkal. A szobrot az ahut fedő kőlapon állították fel, ahonnan kagylószemével vigyázta a törzs házait, földjeit. Egyes szakértők véleménye szerint a "Hosszú fül" annak a jele, hogy abban az időben telepesek új csoportja érkezett a szigetre.

A legendák megemlékeznek az európai hajók megjelenése előtt csupán egy emberöltővel lezajlott nagy csatáról, melyben a "hosszúfülűek" legyőzték és lemészárolták a "rövidfülűeket". E törzsek talán keletről és nyugatról érkező, más-más kultúrájú népek utolsó leszármazottai lehettek, akiket háborúba kényszerített az erdők kipusztulása és az éhínség.

A nagy ritkán odatévedő európai hajók legénysége beszámolt a szűnni nem akaró háborúskodásról, az éhségről, nyomorról. 1838-ban már csak kevés nagy szobor állt. 1862-ben egy perui rabszolgahajó minden egészséges férfit és nőt elszállított a perui bányákba, ahol aztán különféle betegségekben elpusztultak. A kevés túlélő himlővel és leprával tért vissza. 1877-ben a szigeten 110-en laktak.

A 887 különös, hosszúkás arcú és nagy orrú kőarcot i. sz. 1100 és 1650 között egy mára erősen omlékonyá vált vulkanikus eredetű kőzetből faragták a helyiek nyelvén Rapa Nuinak nevezett sziget bennszülöttei. Mintegy 300 szobrot Rapa Nui lakosai ismeretlen technikával elszállítottak a kőbányából, és a sziget partján, talapzaton állítottak fel.

A rapanui közösség drasztikus csökkenése előbb következett be, még mielőtt a szigetre eljutottak volna igazi etnográfusok. Így a Húsvét-sziget, minden erőfeszítés dacára, a mai napig őrzi titkait. Ezért mindenfajta elképzelést csak fenntartásokkal lehet kezelni. Egyvalami azért biztos, a kőszobrok, a sziklarajzok és a vésett fatáblák kézzelfogható bizonyítékai egy ősi kultúrának.

A szigeten található kőszobrok közül a legismertebb és leglátványosabb emlékek az ahu kő sírlapok (napéjegyenlőség idején a nap irányába néznek), amire a moai elnevezésű kőszobrok kerültek. A kőkolosszusoknak még két érdekes jellemzőjük van. Néhányuk szemét kagylók alkotják, illetve sokuk lépcsős koszorút visel. Az 5–80 tonnás szobrokat jelen elképzelés szerint görgőkkel szállították a felállításuk helyére. Ezek a görgők készülhettek a szigeten kitermelt fákból, de egyes legendák szerint főtt jamgumót használtak. Sajnos nem derült még ki, hogy milyen technológiával állították fel őket. A hagyomány szerint egy öreg varázsló vagy varázslónő, esetleg a vésnökök szakácsnője (!) végezte el a rítust.

A jelek arra utalnak, hogy a munkát hirtelen hagyták abba, sok a sziklából csak félig kifaragott szobor. A szigetlakók gyakorlatilag az összes befejezett moait felborították, miután a szobrok készítése abbamaradt.

Bár a szobrokat általában fejekként említik, sokuknak van válluk, karjuk és törzsük is, melyeket az idők során betemetett a föld

Az is elképzelhető, ha a szobrok nem is sírokat jelölnek, de mindenesetre az ősök iránti tisztelet kifejeződései. És azért ilyen gigantikusak, mert a törzs bizonyságot akart tenni a gazdagságáról és erejéről.

A Húsvét-szigeteken hatszáz évig virágzott az élet. Jamszgyökeret, édesburgonyát és banánt termesztettek, de neveltek csirkét is, készítettek kenut, kőalapra építették házaikat, amelyek viszont fából készültek, és náddal födték be.

Új kultusz alakult ki 1500-as évektől, a madárember, a Makemake kultusza. Ez körülbelül annyiból állt, hogy versenyfutást rendeztek a kultikus faluból Orongóból a tengerpartig, majd átúsztak a Motu Nui szigetre, hogy megszerezzék a visszatérő kormos csérek első tojásait. Az a törzsfőnök, akinek a törzséhez tartozott a győztes, az lett a vallási vezető, akit adományok illettek meg.

Orongót, a kultikus falut jellemzi, hogy minden egyes ház, és a falu környéki sziklák és barlangok tele vannak a madárember legendáját mesélő fafaragásokkal és reliefekkel.

A sziget további érdekességei közé tartoznak a lávabarlangok, amelyek tulajdonképpen lávacsatornák. A lejtőn lassan lefelé hömpölygő lávafolyó levegővel érintkező külső része fokozatosan lehűl, megmerevedik, míg alatta áramlik tova a híg forró láva. A tüzes lávafolyam egyre mélyebbre ágyazza be magát a kőzetbe, fölötte pedig a megszilárdult boltozat alatt forró gázzal teli hosszanti üreg keletkezik. A lávafolyás elapadása után a belső lávapatak is kihűl. A gázok elillannak, és visszamarad egy hosszú kanyargós rendszerint zárt folyosó. Ez legtöbb esetben úgy válik ismertté, hogy valahol beszakad a mennyezete.

A Húsvét-sziget múltja is tele van fehér foltokkal, ám a fő vonalak határozottan egy szájbarágós tanmesét adnak ki az emberről, aki a jég hátán is megél, bámulatos műveket alkot, de közben pusztulásba taszítja környezetét és önmagát. A rapanuik szoborfaragó kultúrája körülbelül 1000 és 1600 között virágzott, ám e hatszáz év alatt ökológiai katasztrófát idéztek elő. Népessérobbanás történt, számuk tizenötezerre duzzadt, és az eredetileg sűrű erdőkkel borított szigetet teljesen megkopasztották. Egyrészt égetéses földművelést folytattak, másrészt a kőszobrok kifaragásához és szállításához is rengeteg fát használtak el. Abba kellett hagyni a földművelést, de mivel eltűntek a madarak és az emlősök, a vadászatot is, sőt halászni sem lehetett, mert a régi tutajok tönkrementek, és nem volt miből újakat építeni. Egyes kutatók szerint az ökokatasztrófához a pálmafák gyümölcsét, tehát magvait dézsmáló szintén túlszaporodott patkányok és a kis jégkorszak hatásai is hozzájárultak.

A kőszobrokat 2003-ban a világörökség részének nyilvánították, de egy év múlva kiderült, vészesen mállásnak indultak, ezért egy német restaurátor csoport a megfelelő védőeljárás kidolgozásán fáradozik. Legutóbb azért irányult a világ figyelme a szigetre, mert az egyik bálvány nyolcvan év hányódás után egy chilei művésznő jóvoltából visszakerülhetett társai közé.

Eddig legalább egy tucat szobrot vittek el el a Húsvét szigetekről, így például kettő a washingtoni nemzeti múzeumban található, kettő a British Museumban, kettő a santiagói nemzeti múzeumban.